A prototípus

Azok a dolgok amelyek összetörhetnek, általában össze is törnek és ilyenkor mindig eltűnik egy alkatrész ami már soha nem kerül elő többé.

Mint korunkban az emberek többsége, én is sokat dolgozom digitális platformokon, de a szabadkézi vonalak, rajzok mindig segítenek az alkotásban, főleg a tervező folyamat elején.

A rajzolgatás közepette kezdett kialakulni az a megjelenés, amely egyre jobban hasonlított a Hoberman-féle labdához, de tartalmazta azokat a tengelyeket és más sajátosságokat, amelyek már a LavosBall-ra jellemzőek. Majd apránként, lassacskán kialakultak a részletek, és ezek alapján már el tudtam kezdeni gyártani az első alkatrészeket.

3D print technológiával nagyon jópofa elemek jöttek létre, de ezek többnyire elég tiszavirág életűek voltak. Nem igazán tudtam milyen anyagból kellene gyártani és milyen kritériumoknak kellene, hogy megfeleljenek. A 3D-s printelés egy külön szakma, nem érdemes nekifutni hűbelebalázs módjára mert csak pofára esés lesz belőle. Ahhoz, hogy az ember egy jó minőségű printet állítson elő, megfelelő alapanyag és hozzáértő szakember kell. Egy kisebb fajta vagyont el lehet költeni ezeknek a próba elemeknek a gyártására, ebbe a csapdába én is csúnyán belefutottam.

Az első 3D-s printek, mivel még nem tudtam pontosan milyen anyagból legyenek, elég törékenyek voltak. Többször próbáltam odaadni másoknak is, hogy játsszanak vele, nézzék meg, hogy is működik. Sokszor kiugrott a kezeik közül és az elejtés következtében pedig össze is tört.

Az egyik kolléganőm volt az első, akinek először volt a kezében a labda és aki egy nagy kiáltás közepette el is ejtette. A labda persze összetört. Lesújtva jött hozzám, hogy tönkretette. Én próbáltam vigasztalni, hogy nem volt mit tönkretenni, mert ezek az első kísérleti darabok még pont erről szólnak, de azért aznap még szomorú volt.

Amikor hivatalosan bemutatják egy új termék első prototípusát, tehát a kísérleti darabot, és azt írják alá, hogy ez volt az első darab, amely elkészült, az minimum a huszadik példány. 

Az azt megelőző tizenkilenc elődje valahol romokban hever, átfúrva, átlőve, szétvágva, szétdarabolva az alkotó hadszínterén, felismerhetetlenül. Én is eltettem mindegyik kísérleti példányt, de nem hasonlítanak igazán semmire. Ha az utókor ezeket a romokat találná meg, kevés eséllyel rakná ki belőlük bárki végeredményképpen a LavosBall-t.

Az első modellek csak az alkotók számára tartalmaznak információt, főleg arról, hogy mit és hogyan ne csináljanak. Edison háromezer kísérlete a villanykörtével, valójában nem volt más, mint háromezer kísérlet arra, hogy miből nem lesz villanykörte.

Minél inkább kezdtek végső formát ölteni az elemek, annál játszhatóbbá vált a labda. Az első darabokat még alig tudtam rendesen forgatni, minden mozdulat olyan volt, mintha letörném róla az egyes részeket. Egy idő után kezessé vált, el lehetett forgatni a tárcsákat, mindig szépen kinyílt és visszazáródott. 

A hosszú kísérletezésnek hála, 2017 augusztusában egy csodás, napsütötte délutánon már kezemben volt egy működő és színes darab.

Na az is egy jó sztori, amikor színeket válogat az ember az első prototípusához! ‘’Mint tudjuk a fekete és a fehér nem szín’’ - emlékeztem egykori egyetemi színtan tanárom szavaira. Így ezeket megpróbáltam kihagyni és a maradékból válogatni. Nekem szerencsém volt, mert még tanultam a színkörökről, amelynek alapján ki is választottam a nyolc színt. Visszakanyarodva a napsütötte délutánra, a színes elemekből összerakott labda már mozgott, fordult, nyílt és záródott, azaz egészen játék kinézete volt már. Heuréka!

El is kezdtem vele játszani.

Ekkor történt, hogy először összekevertem és megpróbáltam kirakni. Mindamellett, hogy boldogsággal töltötte el a szívemet, hogy kezembe foghatom az első LavosBall-t és már magáért ezért az örömért megérte létrehozni, de sok kérdést és egy érdekes gondolatot is felvetett bennem, amit nem tudtam elhessegetni.

Én fogom kirakni a világon először ezt a játékot, persze én is kevertem össze először, utóbbi azért nem volt túl nagy feladat. A gondolat pedig az volt, hogy itt és most semmiféle segítséget nem tudok kérni, nem találok a YouTube-on útmutató videót sem és senkivel nem tudom megvitatni a kirakás lépéseit. 45 percembe került mire nagy nehezen először kiraktam. Nagyon élveztem és büszke is voltam magamra. Újra és újra összekevertem és kiraktam. A többszöri ismétlés közben rájöttem, hogy a megoldás folyamata tartalmaz egy csapdát, egy olyan állást, amelyből nem rakható ki, csak ha visszamegy az ember majdnem az elejére. Felmerült bennem, hogy ha egy kirakott állapotból összekevertem, akkor mindenképpen ki kell tudnom rakni újra, mert a logika ezt diktálja. Feltettem magamnak a kérdés, hogy létezhet-e olyan, hogy a kirakott, majd összekevert elemek nem tudnak összeállni még egyszer az összekeverés előtti módon. Ha valaki tud ilyenről kérem ossza meg velem!

A kirakási időm kb. öt percre csökkent és elég magabiztos is voltam már benne. Ekkor történt, hogy meglátogatott az irodámban az akkor 18 éves lányom. Amint megérkezett, kommentár nélkül kezébe nyomtam a LavosBall-t. Jóeszű gyereknek tartom és talán a gondolkodása sem áll távol az enyémtől. Kevesebb, mint fél óra alatt ki tudta rakni a labdát, bár bevallom nem az órát néztem, annyira lekötött, hogyan rakja ki. Ebből azt szűrtem le, hogy a fiatalabbaknak, valamint azoknak, akinek van kirakási rutinjuk már a Rubik kockával, gyorsabb és könnyebb a LavosBall megoldása. A kirakás maga nem ördöngős dolog, nehézségi foka valahol a 2x2-es (Pocket Cube) és a 3x3-as (Magic Cube) Rubik kocka között van. 

Akárhány embernek mutattam meg a LavosBall-t, az alábbi lépések játszódtak le.

Először, amikor még csak az én kezembe látják, ahogy tekergetem, rakosgatom, elég közönyösen konstatálják, hogy ‘’jah, ez olyan, mint a Rubik kocka, ismerem...’’.

Persze ebben nagy igazság van, mivel a kocka volt az egyik fontos inspirációm. A második reakciót a jól sikerült bűvésztrükkök utáni ámulathoz tudnám a leginkább hasonlítani. 

Ez akkor szokott bekövetkezni, amikor a középpontok megnyomásával kifordul és saját magába visszazáródik a labda, a másik oldalát, színeit mutatva, ezt hívom én a Lavos mozdulatnak. 

Ugyanezt éli át mindenki aki látja, a szemükben megcsillan a kíváncsiság és az eltökélt érdeklődés. ’Ezt, hogy csinálta?’- érkezik minden alkalommal a kérdés. ’’Még egyszer, mutasd meg, még egyszer!’’ Ebben a pillanatban már odaragadt a tekintetük a labdára és akárhányszor kifordítom, akárhányszor eltekerem, már nem veszik le róla a szemüket. 

A harmadik reakció pedig egyértelműen a másodiknak a következménye. Amint ráteszem a kinyitott tenyeremre és feléjük nyújtom a LavosBall-t, azonnal ki akarják próbálni. Először még nem merik megnyomni, csak forgatják, tekergetik. Ekkor ugyan már mesélhetek róla, de nem is figyelnek rám. Azt mondják nem fogják tudni kirakni, de szívesen megpróbálkoznának vele.

Ilyen első találkozásra lehet számítani a LavosBall-al.