A négy Lovas

2020. március 30-án itt ülök Budapesten egy néma városban, amely várja a kijárási tilalom elrendelését. Mivel amúgy sincsen más égető dolgom így elmesélem a történetemet, hogy hogyan jutottam idáig, hogyan találtam ki a LavosBall nevű játékot, milyen nehézségek és milyen helyzetek adódtak az úton amely idáig vezetett, és milyen kihívásokkal kell szembe néznem most a szabadalmaztatási eljárás és az azt követő közösségi finanszírozási kampány elindítása körüli helyzetben. A történetem vicces pillanatai szórakoztatók és tanulságosak is lehet azok számára, akik belevágnának egy szabadalmi eljárásba, érdeklődnek a közösségi finanszírozás iránt vagy egy startup vállalkozásról álmodoznak. 

De először is tisztázzuk, kiket vagy miket nevezek én Lovasnak? A Lovasok olyan gondolatok, amelyek befészkelik magukat az ember fejébe és a mindennapokban időről időre előtűnnek, újra és újra ugyanazokat a kérdéseket vetik fel, az emberi elme pedig nem tud szabadulni tőlük.

 

Íme az első Lovas: 2017 nyarán találkoztam először a Hoberman labdával (https://en.wikipedia.org/wiki/Hoberman_sphere), amit a gyerekemnek vásároltam, de tulajdonképpen, mint minden szülő, én is magamnak vettem. Ez a gömb alakú játék úgy működik, hogy minden feldobáskor a térfogatát növelve kinyílik, majd visszafordul, összecsukódik és más színű lesz. Nagyon elmés kis játék. Annyira érdekelt, hogy hosszasan böngésztem a neten a fellelhető bejegyzések után kutatva. Ez volt a négy lovas közül az első, amely nem hagyott nyugodni és addig addig hajtott, hogy a végén kitaláltam a LavosBall elnevezésű játékot.

 

Ezidőtájt foglalkoztam egy marketing ötlettel, a cégem reklámanyagai között szerettem volna ajándékba adni az ügyfeleknek egy olyan tárgyat, amellyel a cégemet népszerűsítem, de amely annyira érdekes, hogy ott tartja akár az íróasztalán vagy megmutatja másnak is és ezzel mutogatja természetesen a rajta lévő képeket is amelyek az én cégemről szóltak volna. El is készült a hexaflexagon névre hallgató térbeli, papírból készült hajtogatható tárgy (https://youtu.be/zkYaLws1Mio) amelyet átfordítva, így a lapjait összeillesztve, négy különböző képet lehetett kirakni, ez volt a második Lovas.

 

Szintén akkoriban olvastam Douglas R. Hofstadter: Gödel, Escher, Bach című könyvét (http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/geb.html), amely nagyon jópofa rekurzív szerkezeteket és eljárásokat mutat be. A rekurzív folyamatok lényegét például a híres Epimenidész-paradoxonnal lehet egyszerűen szemléltetni. Epimenidész azt állította, hogy minden krétai hazudik. Mivel Epimenidész maga is krétai, így a mondat értelme szerint Epimenidész hazudott és ezáltal a krétaiak mind igazat mondanak, de ha a krétaiak mind igazat mondanak és Epimenidész krétai akkor Epimenidész igazat mondott, tehát minden krétai hazudik és ez így folytatódik örökkön örökké. A rekurzív folyamatok tehát önmagukat bizonyítják, saját magukba fordulnak vissza és önmagukkal folytatják az általuk megkezdett folyamatot. Az Epimenidész-paradoxon volt számomra a harmadik Lovas.

 

A negyedik Lovas pedig maga a kocka volt, amit Rubik Ernő annak idején a ’70-es években megalkotott és amelynek a világban megtett útjáról az emberiség jó része ma már sok mindent tud. A Rubik kocka tagadhatatlanul egy olyan mérföldkő volt, amely nem csak új dimenziókba engedett betekintést, hanem egész új horizontokat is megnyitott - számomra biztosan. A kockának talán a legérdekesebb tulajdonsága az, hogy nem tudok a belsejébe jutni soha, ez indított el bennem számos kérdésfelvetést.

 

Természetesen jól belecsavarodtam ezekbe a gondolatokba, ötletelésekbe. Rajzoltam mindenféle köröket, gömböket, metszeteket, tetraédereket és ezek kombinációit, és akkor már tudtam, hogy elszabadult a ménes. A későbbiekben elmesélem majd, hogy mi minden történt ezután, most csak annyit mondok, hogy egyszer csak az információk összekapaszkodtak mint kis fogaskerekek és összeállt belőlük egy működő dolog. Ennek eredményeképpen létrejöttek az első szerkezetek vázlatai majd végül az első LavosBall prototípusa.